A kávézás igazi varázsa – attól függetlenül, hogy egy jó kávé magában is élmény – sosem magában a „fekete ital” fogyasztásában volt keresendő, hanem abban a közösségformáló erőben, ami a köré kiépülő kávéházi kultúrában gyökerezik. A különböző gondolatok, világok és emberek ütközőpontjaiként funkcionáló kávézókban, melyek virulens szellemisége volt az egyik ok, amiért majdnem sírba is szállt a kávé kultúrája rögtön megismerése után a 17. századi Oszmán Birodalomban. Tiltások, politikai csatározások, alaptalan félelmek, kábítószeres mámor és mesemondók, kivégzések és az egyház ármánykodása: mindezek együtt jelentik a kávéházak világának közös gyökereit.

A kávé már felfedezésekor is a közösségi élethez kapcsolódott, bár a részletek homályosak, de nagy valószínűséggel szufi szerzetesek használták éjszakába nyúló szertartásaik alatt az éberség fenntartása végett a XV. századi Jemenben. Ezt követően pedig a vallási közösségek, kereskedők és zarándokok közvetítésével ismerte meg Egyiptom és Szíria lakossága a XVI. században.

Mostani értelemben vett közösségi arculatát az Oszmán Birodalomban nyerte el a kávézás kultúrája, ahová történetírói feljegyzések szerint 1554-55-ben két arab kereskedő révén érkeztek meg az első kávészemek. Az aleppói Hakem és a dmaszkuszi Semsz Isztambul kereskedelmi negyedében beindított vállalkozásának sikerét jól jelzi, hogy mindössze három év működést követően gazdagon haza is térhettek a fővárosból. Távozásuk után a kávézás iránti kereslet nem csökkent, az 1500-as évek végére a kávéházak (törökül: kahvehane) száma meghaladta a 600-at.

A kávé közösségi fogyasztásának kultúrája szorosan követte a korszak kocsmáinak mintáját. A török kahve szó az arab kahwából származik, mely eredendően bort jelentett. A hagyomány szerint ennek egyik magyarázata lehet, hogy a kávé úgy csökkenti a fáradtságot, mint a bor az éhséget. Azonban valószínűbb, hogy az átfedés inkább azért alakult ki, mivel a bódítószerek vallási tiltása miatt kocsmákat kerülni kényszerülő lakosság megtalálta a kávéházakkal mindazt, ami hiányzott az életéből: a közösséget. A kávéházakat talán nem véletlenül hívták a törökök egymás között „bor nélküli kocsmának”.

A korabeli kávéházak kezdeti közönsége meglehetősen különböző rétegekből tevődött össze. Békésen megfért egymás mellett az elitréteg – melyet, irodalmárok, állami tisztségviselők, bírók, tanárok alkottak –, a korban „jó szándékúakként” nyilvántartott nincstelenekkel, akik azért mentek a kávézóba, mert máshová nem tudtak. De színesítették a képet a dolguk során csak egy csészére betérő átutazó vendégek, épp úgy, mint a játékfüggők, akik a kávézók ostábla, sakk és egyéb szerencsejátékai mellett hagyták ott mindenüket. A legnépszerűtlenebb vendégsereget az udvari zsoldos katonák alkották, akik a közfelfogás szerint csak azért ücsörögtek egy-egy kávéházban, hogy veszekedjenek és kábítószert fogyasszanak egész álló nap.

A kávéházak látogatásával párhuzamosan a dohányzás és a vízipipa használatának szenvedélye is fokozatosan terjedt a török kultúrkörben, de a kávézóktól élesen nem különült el a kábítószerek használata sem a kezdetekben.

Később a kávéházak fokozatosan szakosodtak a vendégeiknek nyújtott szórakoztatási palettájuk mentén, létrejöttek a zenés és az olvasó kávéházak, de elkülönítések jöttek létre a közönség tekintetében is. Külön kávéházai lettek például a katonáknak, és külön „helységei” a kávé mellé kemény drogokat fogyasztó – némelyek által szentként tisztelt – függőknek is.

A török kávéházi kultúrát két irányból fenyegette évszázadokon keresztül az esetleges megszűnés réme: az egyik az egyház ellenszenve volt, a másik a politizáló közeg miatt a szultánok rosszallása (természetesen hivatalosan a kávéházak erkölcstelensége és a kábítószer fogyasztás elleni fellépés miatt kellett volna bezárni a kávéházakat).

A tiltási kísérletek története igen színes, az elvi ellenzésektől egészen a kávézás miatti kivégzésekig terjed a paletta:

• 1511, Mekka, az első kísérlet arra, hogy betiltsák a kávézást és a kávé fogyasztását.
• Szulejmán betiltja a kávézást
• 1567 II. Szelim parancsod ad Isztambul összes kocsmájának és kávéházának bezárására
• 1583-ban III Murad ugyanezt a parancsot adja ki és gályarabsággal fenyegeti meg a kávézókat
• 1589-91 több hasonló tilalom
• Ezek a tiltások azonban valódi következményekkel nem jártak, a kereskedelem olyan hasznot hozott, amelyről a gazdaság érdekében a porta nem tudott lemondani. Bár akadtak kivételek:
• 1633-ban IV. Murad elrendeli a birodalom összes kávéházának lerombolását, illetve halálbüntetéssel sújtja a kávét, vagy dohányt fogyasztókat. A rendelet haláláig érvényben maradt és halálosztagai tényleg kivégeztek minden szabálysértőt a fővárosban.

Halálát követően azonban ismét lazulni kezdett a szigor. 1650-re a kávéházi élet újra visszatért a saját medrébe.

Egyházi részről szintén számos tiltási apropóval próbálkoztak, azonban ezek sorra megbuktak.

Egyrészt sosem sikerült bebizonyítani, hogy kávé bűnös bódulatot okoz.

Később a babonák dacára nem sikerült bizonyítani azt sem, hogy a kávé megbetegedéseket okozna, pedig az aranyéren át, a leprán keresztül, a letargiáig számos betegséggel próbálták összekapcsolni.

Végül az államkincstár egyensúlyának felborulása – ami miatt szükség volt a kereskedelemből származó bevételekre –, illetve a kávé népszerűségének rohamos növekedése felszámolta a politikai és babonás félelmeket. A 17. század végére a tűrt kategóriájából a kávé támogatott lett és folytathatta terjeszkedését a világ további részei felé.

Ajánlott bővebb olvasmány és forrás ezen a linken