Sok szó esik arról, hogy a magyarországi kávéházi kultúra reneszánszát éli. Ahhoz, hogy tényleg megértsük, milyen értékek újbóli megelevenedéséről van szó napjainkban, a kávé barátainak érdemes belevágniuk egy kis időutazásba. Ennek hiányában ugyanis nem tárja fel előttünk magát az az unikális, pezsgő és kevert atmoszféra, mely tradíciók tekintetében ütközőzónát jelentő Osztrák-Magyar Monarchia kávéházaiban kialakult. Egy sajátos légkör, melyben Európa északi vidékeinek kávéházi kultúrája kereszteződött a déli vidékek füstös, kocsmai hangulatával, vagy az olasz területek szerencsejátékokkal együtt élő kávéházi atmoszférájával. Egy pezsgő, polgári világról van szó, ahol tonett székek és márványasztalok között művészek, tudósok és polgárok találkoztak, beszélgettek, kávéztak, vagy épp kártyáztak. A szabad gondolat kultikus helyeiről van szó (a Pilvax, a New York, vagy épp a Japán világa ez), melyet aztán a szocializmus éveiben eltöröltek, hogy a sarki presszókon átmentve, ma újra felfedezhessünk.

A magyar kávéházi kultúra hagyatéka és aranykora után kutatva három fontos hagyományt érdemes számba venni. Bevilaqua Borsody Béla kultúrtörténész felosztásával élve: a török területekre jellemző „pipásház”-akét, melyekben a dohányélvezet, kábítószerek használata is jelen volt, az olasz „játékosház”-akét, itt szerencsejátékokkal egészült ki az ital fogyasztása, valamint a német „beszélgetőház”-akét, ahol a fő hangsúly a társalgásokon és beszélgetéseken volt.

A kávé fogyasztásának kultúrája Európát először velencei közvetítéssel az arab, oszmán kikötőkön keresztül érte el a 17. század folyamán. Az Oszmán Birodalom kávéházai a törzsközönség igényei mentén szerveződtek, tértek el egymástól. Külön zenés, vagy olvasókávéházak mellett megvoltak a katonákat kiszolgáló, szerencsejátékokat kínáló helyek is, vagy épp a drogfogyasztókra berendezkedő egységek is. Számos esetben be is tiltották a kávéházakat, mivel azokat a hivatalos szervek a bűn és erőszak melegágyainak tartották. Az általánosítás sok esetben túlzó volt, hiszen az udvar legfőbb problémáját itt is az jelentette, hogy a kávéházakban kontrollálatlanul cseréltek gazdát információk és eszmék.

Az európai, déli kávéházi kultúra az átvétel során magával hozta az oszmán kávéházak füstös, kábítószerektől, vagy dohánytól sem visszariadó világát, ami Velence, vagy Marseille kikötőiben sajátos, lebujszerű helyeket hozott létre. Nálunk a török kávéfogyasztási szokások megismerését a megszállás évei igen sajátos fénybe helyezték, az ital érthető okokból nem vált népszerűvé, hiszen egy megszálló kultúrához kötődött. Azonban karakterben az erős, törökös feketekávé ismerete terjedt el.

Másik fontos forrás, a felsorolásban német „beszélgetősház”-ként megjelölt hagyomány. Ez a déli lebujok már említett világától jelentősen eltérő közeg, a holland kereskedelmi utak fellendülésével alakult ki. Az új útvonal új szellemiséggel párosult. Az északi kávéház kultúra szalonjai alternatívát kínáltak a kocsmák bűzével, züllöttségével szemben, így hamarosan a nemesség, polgárság, művészek és filozófusok új találkozóhelyeiként kezdtek el szolgálni. Ezzel pedig a politika, tudomány és irodalom meghatározó helyivé váltak. Ennek a kávéház típusnak egyik emblematikus megtestesítője a ma is működő Procope, melyet 1686-ban, Párizs Quartier Latin negyedének szélén nyitott meg. A vendégek között találhattuk Voltaire-t és Montesquieu-t, valamint baráti köreiket, illetve a hagyomány szerint itt került papírra az USA alkotmányának egy része is. Ez a szellemiség hatotta át a kor német kávéházait is, ez a hatás az osztrák területeken keresztül (Bécs kávéházai voltak a legfontosabb minta) közelített az itthoni területek felé. Ennek a szellemiségnek a hazai megismerését segítette továbbá az a hagyomány, melynek keretében a magyar diákok az 1600-as évek végétől kezdődően nyugati egyetemeken is folytattak tanulmányokat.

Ennek a két nagy hagyománynak az ütközőzónájában kezdtek el kialakulni az osztrák és magyar kávéházak a maguk sajátos világával, amit tovább színesített az olasz kávéházak szerencsejátékokat kedvelő kultúrájának hatása is.

Bár Magyarországra az első, vámnapló által is igazolt kávészállítmányt egy Bechram nevű kereskedő hozta, 1579 karácsonya előtt Budára, a kávéházak valódi fellendülése a török 17. századi kiűzését követően indult meg. A hódoltság végén Pest állandó lakossága, mindösszesen mintegy 2000 fő volt. Az élet, és a gyarapodás újraindításában fontos szerepet játszott, hogy Lipót császár engedélyezte a településnek évi négy országos vásár megtartását. Az ebből származó kereskedelmi forgalom volt az, amely a város és a kávéházak fejlődését is biztosította. Az első ilyen intézmények a vásárterek közelében található fogadókból alakultak ki. A fejlődésnek hála az 1720-as években már három főből álló kávésgilde-ről tudunk a városban (gilde – kereskedők, városi polgárok érdekvédelmi, céhszerű intézménye), mely tagjai a már említett három emblematikus tradíciót képviselik: a rác Cavesieder Blasius, az olasz Francesco Bellieno és a német Johann Starkh.

A kávéházak száma folyamatosan gyarapszik a városban, 1850-ben mintegy 40, majd a Monarchia idején bekövetkező robbanás hatására 1896-ra több mint 500 kávéház várja a vendégeket. A belső terekben ekkor jönnek divatba a nagy, masszív márvány asztalok, melyek azon túl, hogy szépek, igen praktikusak: elég nehezek, hogy ne lehessen velük verekedni, könnyen tisztíthatóak, továbbá a nádkeretbe fogott újságok kényelmesen elférnek rajtuk az egyéb kávés kellékek mellett. A kényelmes tonett székeken nálunk is polgárok töltik idejüket művészek és tudósok társaságában, azonban a programot színesítik a kártyajátékok, a sakk, a dominó, vagy éppen a billiárd. Az általában 4-8 fős csoportokra berendezett asztalok egyben a századfordulós értelmiségi élet pezsgő találkozóhelyei is voltak. A legismertebb talán a Pilvax, melyet 1847-ben Fillinger József vett ugyan át, ám szellemisége megmaradt, a Tízek Társasága, Petőfi, Jókai és Vasvári köreinek találkozóhelye volt, míg a Világost követő atrocitások miatt be nem zárták a kávézót.

De nem voltak kevésbé fontos helyszínek az 1890-es évektől a Centrál, a Fiume, vagy a New York kávéházak sem, az utóbbiban az újságírók hírbörzéje zajlott. Szintén emblematikus hely volt a Baross, ahol a Pesti Hírlap újságírói, Kosztolányi, Csáth, Babits, vagy épp Mikszáth töltötték az idejüket. A Royal kávéházban a magyar pszichoanalitikus iskola nagyjai fordultak meg Ferenczi Sándor vezetésével.

A két világháború között a kávéházak száma visszaesett – körülbelül 350-re –, az időszak meghatározó helyei közé tartozott a már említett Barosson kívül a Japán kávéház is.

A második világháború végét követően, a szocialista rendszer idegenül tekintett a szabad gondolkodó eszmék otthonának tekintett kávéházakra, körülbelül 120 helyet bezárattak, az asztaltársaságokat felszámolták. Ezt követte a presszók világa, mely immár egy gyökereitől megfosztott, mesterségesen konzervált időszakként működött, amelyen ettől függetlenül mégis sikerült átmenteni azt a szellemiséget, ami ma itthon reneszánszát éli. Mindennek tükrében talán nem túlzás azt állítani, hogy kedvenc kávéházainkat látogatva talán öntudatlanul is többet teszünk újságjaink fölött, barátainkkal, mint élvezzük választott kávéinkat. Egyben egy gesztus is, mellyel újra életet lehelhetünk a megszakadt folytonosságba, a történetekbe, melyeket régi kávéházaink fogtak falaik közé.

Ajánlott további olvasmányok és források: Saly Noémi: A Budapesti Kávéházak Története, kavehazak.hu - Magyar kávétörténet, Tamás Jenő - Espresso könyv, Alexandra. 

A Centrál Kávéház fotója a szozat.org-ról származik.